logo

A kis dolgok a nagy dolgok – A japán rejtély nyomán

Muraközy László A japán rejtély c. 2016-ban megjelent könyve egyrészt azért jó, mert szerzője nem a szokásos kérdést porolja le (Mi volt a japán csoda oka?), hanem a felemelkedés és hanyatlás ciklikus mozgatórugóit tárja elénk nagy ívű áttekintésében. Másrészt azért is kiváló, mert új kérdéseket vet föl az Olvasóban. Mi most nem a könyv ismertetésére vállalkozunk – azt megtették mások, pl. itt –, inkább ugródeszkaként tekintünk a kifejtettekre és a bennünk felmerült újabb kérdéseket, továbbgondolásokat villantjuk föl.
Két dimenzióban, két szinten merülnek fel újabb kérdések: 1) Japán szintjén, 2) a világgazdasági komplex innovációs ökoszisztéma szintjén.

1) Japán szintjén: Megtörhető-e a paradoxon és az innovációs motor gyengélkedő alapjárata?

Paradox kettősség jellemzi Japánt. Egyfelől bizonyos értelemben nyitottak – azaz a társadalmi-gazdasági fejlődést a globális versenyelőnyök pásztázásával képzelték el és így értek el növekedést és csodát a nyolcvanas évek közepéig. Másfelől viszont kulturálisan lassabban váltanak (lock in gyanús rendszer), zártak maradtak és egyfajta kiszolgáltatottság tudatuk van (szigetország, földrengések stb.) és viselkedésükből kitetszik, hogy nagyon tartanak attól, hogy a következő generációnak már nem lesz ilyen életszínvonala (ezért is lehet oly alacsony a születésszám). A szolidaritás épp ezért az átlagosnál jóval erősebb.
Gyengélkedő innovációs alapjárat jellemzi Japánt. Az innovációs motor teljesítményét nagyban befolyásolta, hogy a különböző folyamatok konfigurációja abba az irányba mutat(ott), hogy a nagyvállalatok és nagy konglomerátumok végső soron visszatartsák a fejlődés, azaz az innovációs tevékenység intenzitását: inkább kisebb léptékű, kisebb hozzáadott értéket képviselő termékeket, s azokat is elnyújtva piacosítanak. Hogy nézett ki ez? (i) Plaza Accord buborékképző ereje; (ii) telekárak szárnyalása negatív következményekkel; (iii) a kicsi szép eszméjének megbomlása, monopol innovációs hajlam erősödése; (iv) stagnálás.
  • A második világháború utáni japán csoda nagyjában-egészében 1985-ig tartott, konkrétan a Plaza Accord megállapodásig. Öt kormány képviselői találkoztak a new york-i Plaza Hotelben (Franciaország, az akkori Németországi Szövetségi Köztársaság, Japán, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) és megállapodtak abban, hogy mivel vélelmük szerint a dollár túlértékelté vált, ezért a megoldás csak az lehet, hogy a folyó fizetési mérleg többlettel bíró Németország és Japán a belső keresletet felpumpálja és felértékeli/felértékelődik nemzeti valutájuk. Mi lett ezután Japánban? 1989 fiskális élénkítő csomag a gyors megtérülést lehetővé tevő terület felé áramlott: ingatlanpiacra ment, s nem a szerves és fenntartható tartós befektetési gyakorlat fejlődött tovább. A helyszűkével küzdő gazdaságban a miópia elvezetett a buborékhoz.
  • A felértékelődés miatt az exportorientáció megroggyant, bár Japán nemzetközi „ára” ettől valóban megugrott, ami erősen hozzájárult a buborékosodáshoz, ami különösen a telekárak emelkedésén látszott. A telekárak gyors emelkedése – a japán telekárak összege duplája volt az Egyesült Államokénak – nagyon nehezíti a gazdasági dinamikát, különösen megnehezíti új játékosok (start-up) piacra lépését és fejlődését.
  • A telekárak emelkedése sok más költség emelkedésével is járt, s talán ez az egyik fő oka annak, hogy nagyon lecsökkent a gyerekek száma, ami aztán a japán társadalom elöregedését csak fokozta. A dolgozók reálbére stagnál, ill. csökken. Így aztán a belső kereslet/fogyasztás nem nő. Ez vezetett a deflációhoz, amiből még ma sem sikerült teljesen kilábalni.
  • Utólag persze az is belátható, hogy volt még egy durva hiba, amit a japán pénzügyi vezetőség elkövetett pár évvel a Plaza Accord után: felemelték az alaptőke / kölcsönözhető összeg arányát 4%-ról (az amerikai!) 8%-ra (ezt is nagy amerikai nyomás hatására). Ez a gazdasági dinamizmust drasztikusan lefojtotta, mivel az alaptőkét nem könnyű emelni, így a bankok csökkentettek a kölcsönnyújtást/hitelezést. Ez is az új (gazdasági) játékosok ellen hatott. Vagyis, a telekárak növekedése, plusz az említett fejlemények eredményeképp a nagy vállalatok dominálhattak, míg a kicsik kirostálódtak (és kirostálódnak ma is még), nem tudnak életképesen belépni.
  • Japán a nagyvállalatok, a hatalmas konglomerátumok országa lett. Beindult az a monopol innováció, amit Peter Swan már 1970-ben leírt, vagyis a nagyvállalatok, a monopol vállalatok csak lassan innoválnak, lassan fejlesztenek, kisebb újításokat preferálnak, mert így lehet profitot maximalizálni tartósan. Vagyis: a termelékenység növekedése ellen ható erőteljes komplex mechanizmus létezik, ami a stagnálást alapozza meg, mintsem segítene annak meghaladásán.
  • Ilyen körülmények között a fönt említett paradox kettősség, konkrétan pedig a szolidaritás eszméjének átlagon felüli erőssége nem is meglepő. Amikor a buborék kipukkant, a szakpolitika nem startolt rá arra, hogy szelektálódjanak ki a rossz hitelek. A szolidaritás és a szociális inkluzivitás elve mindenekfelett állt. Ezt mutatta, hogy folytatódott a “zombie lending” a már piacképtelen és csőd közeli vállalatok felé (zombik), de a 2008-as válság után is és most is, az Ipar 4.0 korában úgy fejlesztenek, hogy a robotika alkalmazása széles körű legyen ugyan, de elsősorban az ember és gép együttműködésére apellálnak és nem pedig a gép-gép együttműködést erőltetik.

2) A világgazdaság komplex szintjén is felvetődik új kérdés: Mennyiben hatott Japán stagnálására a fejlett világ szekuláris stagnálása?

Japán sokáig az „okosan másoljunk és piacosítsunk” országa volt. Túl a formális és informális intézmények dinamikus kölcsönhatásának kérdésén – amire Muraközy idézett kötete épít –, túl az állam és piac arányán, az „okosan másoljunk és piacosítsunk” gyakorlat azért is ért véget (s okozott elakadást), mert a fejlett világ maga néz szembe elakadás jellegű kihívással (a szekuláris stagnálás a termelékenység évtizedek óta tartó romló növekedésére, a romló innovációs teljesítményre utal). Ami erre számszerűsíthetően utal az az, hogy a japán megtakarítások magasan túlszárnyalják a beruházásokat, azaz nem látnak másolható, továbbfejleszthető (vagy általuk kitalált) új technológiai és nem-technológiai megoldásokat, amibe érdemes beruházni (persze a megtakarítást sok minden befolyásolja, pl. a generációk közti méltányosság eredményez plusz megtakarítást az örökléseken keresztül).
Bizonyos szempontból Japán olyan, mint egy szenzor, ha ott baj van, az azt jelzi, hogy a fejlett világ (USA, EU) gyalogol a stagnálás, vérszegény növekedés felé (vagy nem csak a felé, hanem már ott tart). Utóbbit viszont csak ‘with the benefit of hingsight’ tudjuk. Kérdés: hoz-e majd változást az Ipar 4.0, azaz a kiber-fizikai rendszerek, az okos gyárak, a Dolgok Internetének stb. megjelenése? Vélhetőleg csak lassan, az új technológiák megjelenése és elterjedése mindig kulturális elfogadást igényel, ami a hatások kibontakozásával párhuzamosan alakul ki, hosszú időt igényelve. Vagyis a jól ismert kulturális késés jelensége kiküszöbölhetetlen.
Olivér Kovács Ph.D is a Hungarian economist specialised in the research fields of sustainable development, fiscal sustainability, innovation and innovation policy.

Leave a Reply

*