logo

Book review: Deepintegration (in Hungarian)

Kovács, O. (2021): Integrációelmélet és makroökonómia. Gondolatok Halmai Péter Mélyintegráció. A Gazdasági és Monetáris Unió ökonómiája című kötete kapcsán. Közgazdasági Szemle, 68. évf., 5. szám (2021. május).

Az alábbiakban közreadjuk az eredeti, szerkesztés nélküli kéziratot.
Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.

Kosztolányi Dezső, Európa (1930)

Korunk komplex és összefonódó társadalmi-, gazdasági- és környezeti kihívásai komoly feladat elé állítják a szorosabb integráció kialakulásának otthont adó öreg hölgyet. Magunk mögött hagytuk már azt a világot, amikor a kihívások megoldásán izoláltan és lokálisan dolgozhattak a nemzetállamok nagyszabású honmentő eszméik birtokában. Ma kollektív cselekvésre, integrációs koordinációra van szükség. Ekkor pedig Európában élő gondolkodókként be kell látnunk, hogy az egyre szorosabb integráció (mélyintegráció) kérdése egyszerűen megkerülhetetlen.
Azok, akik csillapítani kívánják féktelen tudásszomjukat az európai integrációval kapcsolatos legmodernebb ismeretek elsajátításán keresztül, azoknál jól megfér a polcon a Széchenyi-díjas Halmai Péter legújabb monográfiája (Halmai, 2020), ami a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) modern ökonómiáját adja. A kötet a kvantitatív és kvalitatív megközelítések ügyes házasítása, s 12 nagy fejezetre tagolódva keresi a választ olyan fundamentális kérdésekre, minthogy melyek a mélyintegrációt megalapozó mechanizmusok, miképp működnek azok és melyek e mechanizmusok meghatározó tényezői. A mondanivalót crescendo-szerűen építette fel a Szerző, kicsúcsosodásának helyt adó záró fejezet az integráció új paradigmája felé kalauzolja az Olvasót, s közben felsejlik előttünk a GMU 2.0 is. A félezer oldalas könyv egy ambiciózus szellemi munka eredménye, teljeskörű és részletes ismertetésére nem vállalkozhatunk, a következőkben csupán a fejezetekből kitetsző néhány gondolati nyalábhoz igyekszünk röviden csatlakozni.
A MEGKÖZELÍTÉS DICSÉRETE – RENDSZERSZEMLÉLET ÉS KOMPLEX INTEGRÁCIÓS FOLYAMAT-KONFIGURÁCIÓ
A kötet célja az volt, hogy meghaladja a GMU szokásos tárgyalásait, beleillessze azt a szélesebb integrációs folyamatba és ne hagyja ki mindebből a reálgazdasági összefüggéseket sem. Ez egy hiánypótló és üdvözlendő hozzáállás, tekintettel arra, hogy egy komplex rendszerről van szó, aminek értelmezése csorbát szenvedne a túlontúl redukcionista megközelítésektől. A következőkben röviden aláhúzni igyekszünk azokat a mélyintegrációval kapcsolatos, rendszerszemléletben születő megállapításokat, amelyek a kötetben főleg implicit formában ismerhetők fel. Ezek pedig a következők: (i) európai integráció, mint komplex élő rendszer; (ii) nem-ergodikusság és irreverzibilitás.
A neves természettudós Ilya Prigogine bemutatta, hogy a komplex élő rendszerek valójában disszipatív struktúrák: entrópiájuk folyton folyvást növekszik, távol-egyensúlyi helyzetben vannak mígnem irreverzibilis minőségi/evolúciós változások sorozatán mennek keresztül.[1] Ehhez az is hozzátartozik, hogy komplex élő rendszerek elemzése, vagy a befolyásolni vágyás ügybuzgalma gazdaságpolitikán keresztül rendkívül sok bizonytalanságot rejt magában, nem-lineáris tovagyűrűző hatásokat, kumulatív okságot, a mellékhatások pozitív és negatív visszacsatolásait, mikroszinten felmerülő anomália felfokozódhat makroszintű turbulenciává, illetve, ahol a gazdaságpolitika a be nem avatkozásával, vagy puszta kommunikációja révén is eseményeket teremt.[2] A recenzens meglátása szerint az európai integráció is egy disszipatív folyamat-konfiguráció, ami komplex, nyílt, dinamikus és a különféle külső és belső folyamatok nemlineáris összjátékaként fokozatosan és irreverzibilis módon tovább képes fejlődni, illetve mélyülni. Ahogy Jean Monnet hitte, „[…] Európa válságokon keresztül fog igazán épülni, mint a megoldásuk eredménye.[3] A recenzens felfogásában tehát a válságok nem mindenáron elkerülendőek, hanem egyszersmind nélkülözhetetlenek annak a természetesebb dinamikának, amely az integrációt adja, vagyis a válságok – egyébként irreális – kiiktatásával az integrációt megszabadítanánk a tanulás és fejlődés hajtóerejétől, szükségszerűségétől és vélhetően egy még szuperkritikusabb állapot felé navigálná magát. Ez a szellemiség a kötet során többször is szembeötlő lesz: „[…] A krízis egyúttal tisztító hatást fejthet ki, […] új esélyt, új lehetőséget is nyújt a termelékenység növekedése számára.” (260. o.). A válságok egyben lehetőségek a további fejlődésre, nincs sok esély az ilyesfajta „nem-normális”, azaz stresszes helyzetek elkerülésére. De talán nem is kell, hisz Selye János, a stresszelmélet világhírű megalkotója úgy tartotta, hogy a stresszmentes állapot maga a halál. Nietzsche szerint kell a rendszerben valamifajta káosz ahhoz, hogy életet adhasson egy csillagnak. Hazautalva talán megengedhető egy Hofi idézet: „Bolond is lennék normálisnak lenni.”
A komplex rendszerszemléletben értelmezett európai integráció azt vetíti előre, hogy az EU együttesen többre képes, mint a tagállamok külön-külön; de a valóságban ennél a kép árnyaltabb: ahogy azt a válságkezelés és a reformok pályája szemlélteti, az EU a gyakorlatban mégsem lehet több, mint amit a tagállamok megengednek neki. Vagyis, annak puszta hangsúlyozása, hogy az „[…] európai integráció mindenekelőtt egy gazdasági integráció” (19. o.), harsány optimizmusnak is tűnhet, hiszen az integráció formálása és alakulása kezdettől fogva a legkülönfélébb politikai felfogások kereszttüzében kovácsolódott.
Ebből is következik, hogy az egyre szorosabban integrálódó európai társadalmi-gazdasági rendszer nem egy mechanikus gép, így tanulmányozásakor egyáltalán nem indokolt a kvantitatív megközelítések megszaladása, sőt, kifejezetten ellenezhető. Halmai kötete eleget tesz ennek a követelménynek, kellően kiegyensúlyozott a kvantitatív és kvalitatív dimenziók alkalmazása. Már csak azért sem ildomos pusztán számszaki, túlontúl merev statisztikai elemzésekre hagyatkozva narratíváinkat megtámogatni, vagy épp falszifikálni[4], mert – ahogy azt a már idézett Ilya Prigogine bemutatta – komplex élő rendszerekben fontos az időnyíl (Arrow of Time), vagyis az időnek építő jellegű szerepe van. A kötet deklaráltan nem törekszik a különböző vizsgált konstellációk történeti hátterének fölvázolására, csak és kizárólag a jelenlegi rendszer kritikai elemzése és a jövőbeli reformok körvonalazása volt a cél. A történetiség szerepének kissé mélyebb felfejtését egyébként nagyon is üdvözöltük volna – annak ellenére, hogy az időnyíl gyakorlatilag ott bújik meg magának a rezilienciának a tárgyalásában is, ami a kötet egyik központi síkja. Ahogy a föntiekben hozott gazdaságpolitikai kommunikációval kapcsolatos utóhatások is szemléltetik, a társadalmi-gazdasági rendszerben, így a mélyintegráció fejlődésének elemzésekor is, le kell számolnunk az idő kiiktatásával, az ergodikusság feltételezésével (mind a struktúra, mind a folyamatok is változnak az időben új konfigurációt eredményezve), ami a főáramú közgazdaságtan éltesebbnek számító alapvetőse.[5] A múltnak erős utóhatása van. Jegyezzük meg rögvest azt is, hogy Európában sokan vagyunk, akik azt szeretnék, ha a múltnak máig tartó integrációs hatása volna. Hogy világos legyen, az Európai Unió a 20. századi történelem talán egyik legmerészebb álmának a megvalósulási folyamata: a békének otthont adó kontinens elérése, ami minden általunk elképzelhető és azon túli prosperitásunk alapja. Az európai integráció ennélfogva – sokak hitével és elvárásával szemben – nem az édenkertet ígéri, de nem ám, még abban is lehetnek viharok; viszont az együttműködés zászlójára tűzve viszi hírül a világba a „soha többé” érzés erejét, az együtt gondolkodás és (olykor differenciált) közös cselekvés generációkon átívelő hatását. Míg a 20. század elején sokan úgy vélték, hogy az európai térségben a gazdasági integráció olyan szintre ért, hogy onnan nincs visszaút – gondoljunk csak a Nobel-békedíjas angol Norman Angell 1909-es pamfletjére[6], ami Európa optikai illúziója címmel jelent meg –, vagyis a kölcsönös és sokszor aszimmetrikus függések okán túl nagy lenne a háborúskodások gazdasági költsége a résztvevő felek számára, így azok elmaradnak; addig hat évre rá egy eltévesztett útvonal Szarajevó utcáin alapot adott az I. világháború kitöréséig vezető eseményegyüttesre, egyszersmind megidézve a jól ismert pillangó-hatást. Ami az időnyíl kapcsán lényeges felismerés az európai integráció alakulásának megértéséhez az az, hogy a 20. század első felének bestiális eseményei ma már sajnos túl távolinak tűnnek a jelen generáció számára, társadalom-pszichológiai megfigyelés pedig, hogy az úgynevezett pro-szociális viselkedés – szorosabb együttműködésre és aktív civil társadalmi szerepvállalásra való hajlam – egyre jobban csökken, ahogy időben távolabb kerülünk az azokat kezdetben rendkívüli mód ösztönző súlyos társadalmi tragédiáktól.[7] Ez a kis előzmény talán beilleszthető abba a gondolati ívbe, amikor a szuverenitás új geometriáját tárja az Olvasó elé a Szerző (pl.: 1.1.2 alfejezet).
FEJEZET-REFLEXIÓK
A kötelező szakirodalmi „stock-take” feladatát nagy műgonddal végzi el a Szerző mindjárt a kötet első három fejezetében. Ahol is az elérhető szakirodalom kritikai áttekintését, rendszerezését adja, ezzel pedig tulajdonképpen lerakja a konceptuális keret felé vezető út elvi mérföldköveit. Teszi ezt úgy, hogy közben feloldja azt az Olvasóban időközben felmerülő kérdést, hogy mi a különbség a mély integráció és az általa használt terminológia, a mélyintegráció között (143-148. o.).
A 3. fejezetben a GMU fejlődését és hiányosságait gondolatébresztő módon világítja meg az optimális valutaövezet (Optimal Currency Area, OCA) elméletének bemutatásával. A könyv e szakaszának kiemelendő erőssége az elméleti megalapozás kiterjesztése a szimmetrikus sokkok aszimmetrikus hatásainak vizsgálatára, illetőleg az a nézet, hogy a válaszreakciók mindig heterogenitással terhesek abból eredően, hogy különböző politikai (gazdaságpolitikai) érdekek hálójáról beszélhetünk a GMU-ban. A fejezet dedikáltan foglalkozik azzal a kérdéskörrel, hogy vajon optimális valutaövezetté képes-e válni az eurózóna. Ennek kapcsán a Szerző azt emeli ki, hogy a kereskedelmi integráció mélyülése a diverzifikáltság fokozódásához, a hiányosságok magas költségének realizálásához vezet, ilyesformán pedig a GMU egyre inkább optimális valutaövezetté válhat (198. o.). A kifejtés kellően kiegyensúlyozott és alapos, csak azzal kapcsolatban van némi hiányérzetünk, hogy a Szerző nem reflektál napjaink komplex világgazdasági kontextusára, aminek nyomán mára szinte elhalványult néhány konvencionális bölcsesség ereje. Konkrétan például ama konvencionális bölcsességé, ami egészen máig úgy tartotta, hogy a tőkeáramlás volatilis, azon belül viszont a külföldi közvetlen tőkebefektetések áramlása tekinthető a legstabilabbnak. Ma ugyanis azt látjuk a hiper-globalizáció időszakában, hogy a feltörekvő piacokról kifele áramló tőke (OFDI) is nem csak hogy jelentékenyen növekszik, de egyre volatilisebbé is válik.[8] Az ilyen megemelkedett szintű volatilitások tompíthatják az egyes árfolyamrendszerekhez fűzött reményeinket. Ez a világgazdaság már nem az a világgazdaság, amiben hajdanában az OCA elméletét megalapozni és értelmezni igyekeztek. Erre utal az is, hogy az optimális valutaövezet elméletet újragondoló Mundell egyébként oda jut, ahová az amerikai jegybank korábbi elnöke, Paul Volcker is: globális valuta kell (persze Ő a dollár-euró-yen hármast felváltó globális valutára tesz javaslatot, Mundell 2001). A Szerző maga is kimerítően tárgyalja az árfolyamrendszer kérdését (3.7 alfejezet). Esetleg megfontolásra érdemes lett volna azon aspektus bekapcsolása, hogy egyes irodalmak és empirikus vizsgálatok szerint a reáltényezők rendkívüli módon befolyásolják az egyes árfolyammodellek preferálását: szofisztikáltabb termékekkel operáló és azokat exportra szánó termelőszektorral rendelkező országok a rögzített / stabil árfolyamot preferálják. A Szerző ugyan nem idézi explicite Frieden (2002) munkáját, de kifejtéséből implicite kitetszik annak legfontosabb gondolata, miszerint az árfolyamrezsimet inkább ettől (reáltényezők kondíciói) kell függővé tennünk és nem pedig OCA megfontolásoktól.
A 4. fejezet a GMU monetáris politikai dimenziójával foglalkozik, a 2008-as válság utáni időszak nem konvencionális eszközeinek felmerülési hátterének ismertetése és eredményességük elemzése hiánypótlónak számít egy ilyen monográfiában. A fejezet végén reflektál a Szerző az egyenlőtlenségek kérdésére is (229. o.), ami egy igen fajsúlyos kérdés a GMU fenntarthatósága szempontjából és talán bővebb kifejtést indokolt volna. A recenzens e helyütt csak haloványan megjegyzi, hogy a 2008-as pénzügyi és reálgazdasági válság a modern kapitalizmus halálközeli élményével ért fel, s amely mögött – szélesebb kontextust vizsgálva, amibe az EU, az GMU beágyazódott a saját strukturális problémahalmazával – olyan sokrétű és egymást is befolyásoló okok álltak, mint a szabályozási hiátusok, a mindent átható financializáció és egy, a modern társadalmi-gazdasági jelenségektől elszakadt és ezért minimális iránymutatással szolgáló közgazdaságtudomány. Mivel a pénzügyi szektor túlterjeszkedett a reálgazdaságon, ezért egyre komolyabbá vált számos háttérben meghúzódó probléma, mint például a krónikussá váló és eszkalálódó jövedelmi- és vagyoni egyenlőtlenségek kérdése. Utóbbi viszont a kormányzásba és intézményekbe vetett bizalmi bázist csorbította jelentősen korlátozva ezzel az új intézkedések bevezethetőségének és majdani sikerének valószínűségét. Míg korábban azt gondoltuk, hogy a gazdasági növekedés ára az egyenlőtlenség növekedése, ma már ezt a felfogást alaposan újra kell gondolni és belátni, hogy az egyenlőtlenség kordában tartása nélkül nincs fenntartható növekedés, nincs fenntartható gazdasági kormányzás a tagállamokban, így pedig nem igen lehet fenntartható monetáris unió sem.
Az 5. fejezet – mely gazdaságpolitikai koordináció, fiskális politika és Stabilitási Paktum címen fut – többek között a fiskális politika mibenlétébe enged betekintést, külön kiemelve, hogy az eurózónában nem találunk a föderális államoknál, illetve monetáris integrációknál jól ismert transzfermechanizmust (233. o.). A fejezet hasznos ismereteket tartalmaz és kellő részletezettséggel mutatja be az integráció fejlődésével párhuzamosan alakuló költségvetési politikai dimenzió evolúcióját. Külön kitér a Stabilitási és Növekedési Paktum anomáliáira (5.7 alfejezet), s átfogó képet kíván adni a bevezetett új mechanizmusokról, intézményekről, a nemzeti és szupranacionális szintek szerint kialakuló különbségekről. Eltekintve egy apró figyelmetlenségtől (a 243. oldal lábjegyzetében még az szerepel, hogy 2017 végéig az EU tagállamai közül egyedül Csehország az, ahol nem jött még létre független fiskális intézmény; a recenzens tudomása szerint pontosan 2017-ben jött létre a Cseh Költségvetési Tanács), a fejezet üzeneteivel a recenzens teljesen egyetért. Némileg visszásnak hat, hogy az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) nem került e helyütt tárgyalásra (csak jóval később, a 9.5.7 alfejezetben említi a Szerző), holott az ESM voltaképp egy újabb eklatáns példája lehetett volna a mélyintegrációt fönntartó folyamatoknak, hisz tovább fejleszthetősége pontosan a mélyülés irányába fejtheti ki a hatását. E mechanizmust sokan támadják, holott tudnunk kell: (1) a GMU kezdeti koordinációs súrlódásai után, ezt a mechanizmust meglehetősen sietve sikerült tető alá hozni; 2) bár kilátásaival kapcsolatban, mint állandó eszköz, sokan komoran nyilatkoznak, elvitathatatlan érdeme, hogy közreműködésével sikerült visszaállítani bizonyos tagország pénzügyi stabilitását; 3) nem önmagában volt eredményes, hanem kiegészülve az Európai Központi Bank intézkedéseivel (láttuk azokat a 4. fejezetben); 4) az ESM egyik kulcsfontosságú problémája, hogy a tagországoknak nagy áldozatot kell hozniuk (szignifikáns gazdaságpolitikai változtatásokat, amelyek a szegényeket érinti súlyosabban), ez viszont inkább fogja kalodába a növekedési kilátásokat, mintsem elősegítené annak fenntartható beindulását; 5) egy másik kulcsfontosságú problémája az előzővel összefügg, nevezetesen az, hogy az ESM-nál rendezetlen az elszámoltathatóság kérdése, vagyis az, hogy kik vállalják a felelősséget a döntésekért (a döntések elszenvedői jogilag ugyanis nem igazán tudnak fellépni); 6) nincs persze alapvető gond, a mechanizmus javítható (még elszámoltathatóbbá, még átláthatóbbá tehető különösebben jelentős jogi transzformációk nélkül), gyakorlatilag erre utal a Szerző pár fejezettel később, amikor arról szól, hogy az ESM „[…] irányítását középtávon teljes mértékben az EU szerződéseibe kellene integrálni.” 357. o.); 7) funkcióját is át lehet gondolni, állandó jellegű, de akkor is be lehetne vetni, amikor nem feltétlen pénzügyi- és reálgazdasági válság okozta vészhelyzet merül fel, hanem amikor támogatásra szorulnak olyan tagországok, akik erős hitet tettek az integráció rezilienciájára jótékony balzsamként ható gazdaságpolitikai fordulatok/reformok megindítása és végrehajtása mellett. A fejezetből egyébiránt kiderül, hogy valószínűleg nem elégséges a fiskális politikai koordináció a mélyintegráció világában, nemzeti és szupranacionális elemek horizontális mixe lehet e tekintetben konstruktív. A 6. fejezetben a Szerző a GMU alakulására koncentrál a pénzügy válsággal és a nyomában járó nagy recesszióval való kölcsönhatásban. Megannyi aspektus került terítékre, mi csak díjazni tudjuk azt a tetten érhető törekvést és jövőbeli kutatásokra vonatkozó ajánlást, hogy a pénzügyi és reálgazdaság közti interakciókat minél jobban vegyük figyelembe a GMU alakulásának interpretálásában, különösen lásd 6.2.3-6.2.4 alfejezetek, ahol hangsúlyozza a reálszféra növekedési kilátásait befolyásoló relatíve fejletlen és töredezett banki- és tőkepiaci kontextust, ami sok elemzésből egyszerűen kimarad.
A 7. fejezet tárgya már a fenntartható konvergencia. A Szerző mindjárt az elején tisztázza, hogy egy többdimenziós folyamatról van szó: a szokásos nominális és reálkonvergenciánál szofisztikáltabb bontásra érdemes törekedni, amikor is társadalmi-, ciklikus-, és strukturális konvergenciák megkülönböztetésére nyílik alkalmunk. A fejezet kristálytisztán világít rá arra, hogy a GMU-ban uralkodó strukturális divergencia miatt számos euróövezeti tagállamban nem volt meg az a minőségű gazdasági struktúra, ami ahhoz kellett volna, hogy a pénzügyi és reálgazdasági válságra hathatós válaszokat tudjon adni (279. o.). Vagyis, reziliens gazdasági struktúrák felé érdemes konvergálni – hangsúlyozza a Szerző (lásd 7.4 alfejezet) – ha és amennyiben hatékony és fenntartható GMU elérése a cél. Ezen a ponton mindössze három megjegyzésünk van. Először is, reflektálva a kötetben korábban kifejtettekre is (OCA-inkompatibilis GMU fenntarthatóságát kell elérni és erősíteni), meglátásunk szerint az OCA-inkompatibilitás nem volt közvetlen kiváltó oka az eurózóna válságának. Sőt, mintha az lenne igaz, hogy az OCA elméletek figyelmen kívül hagyása együtt járt egy olyan időszakkal, ami történelmi távlatban is kivételesen jónak volt mondható. Mundell (2009) maga is kiemelte, hogy 2002 és 2006/2007 közti időszak kivételes a világgazdaság fejlődésében – csakhogy ez alatt az időszak alatt krónikus instabilitás fejlődött, s a 2008-as válság annak csak „záróakkordja” volt. Miképpen lehet tehát ezt interpretálni? Vélhetően úgy, hogy a tudottan nem optimális valutaövezet két lehetséges módon funkcionálhat: 1) békeidőben van hitele, ekkor az aszimmetrikus sokkokat szépen ellensúlyozni tudják a tőkemozgások, vagyis nincs szükség nagy fiskális rugalmasságra/kapacitásra; 2) pénzügyi instabilitás/kockázatkerülőbb befektetők esetén a köztudottan nem optimális valutaövezetbe vetett hit/bizalom megcsappan, ekkor viszont a fiskális rugalmasság/kapacitás megléte egyszersmind a pénzügyi stabilitás és a GMU megmaradásának szavatoló bázisává lép elő. Utóbbi kihangsúlyozása talán segít a Szerző által nyomatékossá tett reziliencia szükségszerű forszírozásának megalapozásában. Másodszor, korlátozott a fenntarthatósági koncepció GMU-ra való alkalmazhatósága, illetve nem írja le feltétlenül jól a reziliencia kifejezés azt, amire a Szerző utalni kíván. Egy fenntartható monetáris unió feltétele, hogy az azt alkotó egységek (tagállamok) is fenntartható gazdasági-társadalmi fejlődési pályán legyenek (ezt a monetáris unió unikális volta teszi elhagyhatatlanná), valamint a közöttük lévő interakció ne okozzon jelentős kilengéseket az unió társadalmi-gazdasági fejlődésében (Halmai terminológiájával élve, a különféle konvergenciák között a reál- és szociális konvergencia is megvalósuljon). Ezt tudva még semmit sem tudunk mondani arról, hogy mi az a szint, azaz mikortól lehet jogos és megalapozott az a percepciónk, hogy nem fenntartható az unió. Itt jönne be az optimális szint kérdése, amit más területeken sem sikerült kielégítő mértékben meghatározni (pl.: nem tudjuk megmondani hol van a heterogenitás figyelembevételének egyfajta optimális szintje; fenntartható költségvetési politika kapcsán sincs optimális adósságállomány, a válságok mindig felülírták azt a szintet, amit elméleti modelljeink alapján elgondoltunk – magas államadósság egyszerűen historikus szempontból kimagaslónak számító szintet jelent). Mit üzen ez a Mélyintegráció szempontjából? Mindenekelőtt azt – építve korábbi gondolatmenetünkre a válságok elkerülhetetlenségéről –, hogy fontos lenne megkülönböztetni a fenntarthatóságban bekövetkező tartós és inkrementális romlást a hirtelen bekövetkezett romlástól (előbbi helytelen gazdasági kormányzás, intézményi működés stb., utóbbi válság kapcsán merülhet fel) és vizsgálni az ezekre reagáló intézményi konfigurációt és eszközparkot. Ehhez kapcsolódóan azt se ildomos elvitatni, hogy a mélyülés során az európai integráció teremti saját anomáliát és a mélyülés irányába hatóan reagál a „külső” kihívásokra/sokkokra is. Ha és amennyiben viszont ilyesfajta reflektáló intézményi konfigurációval bíró monetáris unióról beszélhetünk, akkor a fenntartható és/vagy reziliens (pl.: 8. fejezet) szóhasználat helyett inkább lenne szerencsésebb valami mást használni, ami jobban kifejezi, hogy reagál a válságokra és még erősebben, még nagyobb ellenálló képességet kiépítve kerül majd belőle ki úgy, hogy közben minőségében és funkcióiban érezhetően gyarapszik (egy lehetséges javaslat: antifragilitás). Maga a mélyülés, a mélyintegráció léte a bizonyíték arra, hogy kríziseken keresztüli gyarapodásról van szó. Vegyük tehát észre, hogy nem pusztán reziliencáról van szó. Itt és most nem csak pénzügyi és egyéb válsághelyzetekre lehet gondolni, hanem a domináns technológiai-gazdasági paradigma megváltozását indukáló újabb és újabb technológiai- és nem-technológiai forradalmak hatására is – pl.: digitális transzformáció, ipar 4.0 stb. – amelyek alkalmazkodást, új minőségű konfigurációt igényelnek ahhoz, hogy az említett konvergencia fajtákban is fenntartható javulás mehessen végbe.[9] Erre implicite utal a Szerző is, amikor a reziliencia kapcsán annak adaptív dimenzióját emeli ki (307. o.). Ha jól meggondoljuk, az európai integráció folyamat-konfigurációja nem pusztán reziliens, hanem antifragilis, a dezintegráció lehetőségét (a kilépés lehetőségét)[10] magában rejtő dinamikus konfiguráció, amely így redundanciák birtokában képes (lehet) összezárni és tovább fejlődni. Bár ez már egy másik kutatási program felé vezet, a sebezhetőség és a sokkelnyelő kapacitás elemzésekor hozzáadhat az értelmező kerethez.[11]
A szóban forgó 7. fejezet aprólékosan mutatja be az említett konvergencia-fajtákat és azok elemzésére építve avat be a GMU-ban tapasztalható nagyfokú heterogenitásba, tulajdonképpen az egész EU-ra jellemző mag-periféria visszonyrendszer szerepe sejlik föl a háttérből. Ennek kapcsán álljon itt két óvatos megjegyzés. 1) Európában az integrációba vetett hit megerősítése létszükséglet, ehhez növekedésre, termelékenységi dinamizmusra, azaz az innovációs teljesítmény fokozására van szükség. Itt vetődik fel a filozofikus kérdés: generálható-e mindez direkte és fenntarthatóan? Ha „csak” egy másik Széchenyi-díjas magyar közgazdász, Erdős Tibor életművére gondolunk, akkor a válaszunk az, hogy: inkább nem, mint igen.[12] Még ha tudná is az európai gazdasági kormányzás, hogy mit kell pontosan tennie a reziliens konfiguráció megalapozásának érdekében, akkor is ott van a nem szándékolt és sokszor fájdalmas következmények kosara, amivel számolni kell, és amiből a Juncker átok fakad (Hogy mit kell tenni, azt tudjuk. Azt nem tudjuk, hogyan válasszanak minket újra azok után.). Ezért is él korábbi meglátásunk az ESM kapcsán, vagyis, hogy álljon rendelkezésre azok számára is, akik gazdaságpolitikai fordulatokat/reformokat kívánnak véghez vinni, de kiváltképp, ha szélesebb szabályozási reform ügyében igyekeznek előre lépni (pl.: a pénzügyi szektort érintve).[13] 2) A konvergencia megítélése vélelmeink szerint sosem lehet minden kétséget kizáróan egyértelmű. Az a tény például, hogy a magországok között strukturális divergencia tapasztalható (pl.: Franciaország és Németország) – ami kihatott természetesen a nominális- és reálkonvergenciára is – nem feltétlen kárhoztatható és nem is mindenáron kiiktatandó, mivel ez a fajta divergencia arra utal, hogy valamelyik magországban bizonyos megszaladási jelenségek voltak (pl.: Németország esetében a relatíve kimagasló nettó export a folyó fizetési mérleg jelentős többletével), amelyek mégiscsak fönntartották a mag-periféria viszonyrendszer közti konvergenciára lehetőséget kínáló integrált gazdasági konstellációt (a német gazdaság nagy mennyiségben exportál a periféria országokba, számottevően fönntartva és finanszírozva ezzel az ottani gazdaság növekedési potenciálját).[14] Erről a körülményről nem érdemes megfeledkezni akkor, amikor a válságkezelés jellegét és teljesítményét igyekszünk górcső alá venni.[15] Mindezekkel együtt is azt mondhatjuk, hogy a Szerző végkövetkeztetései, valamint a soron következő 9. fejezetben tárgyalt GMU 2.0 felé történő lehetséges elmozdulással kapcsolatos érvrendszere teljesen megállja a helyét: a sokkokkal szembeni sebezhetőség csillapításán, a sokkabszorpciós kapacitás bővítésén, illetve a sokk utáni gyors helyreállás képességének erősítésén (349. o.) szabad és kell koordináltan dolgoznia a nemzeti és szupranacionális gazdasági kormányzásnak.
A 10. fejezet már a differenciált integráció témakörét öleli fel. Gondosan bemutatja azt a tényt, hogy az európai integráció tulajdonképpen a mélyintegráció (szoros és egyre mélyebb integráció, azaz magintegráció) és a differenciált integráció konszolidált együttese. A Szerző e helyütt a magyar szakirodalomban hiánypótlónak számító megközelítéssel taglalja a differenciált integráció legkülönfélébb dimenzióit és hajtóerőit (úgymint a kölcsönös exogén és endogén függés, vagy a szinte mindenre kiterjedő átpolitizáltság). Utóbbi kapcsán a recenzens megjegyzi, hogy az átpolitizáltság csak szimptómája és felerősítője annak a folyamatnak, aminek során a valóság megismerését sokan már nem a tudományos/szakmai munkák nyomán konszenzussal fabrikált tényeken keresztül képzelik el, hanem a véleményekhez igazított tények útján (doxokrácia). Ez az aspektus az integrációba vetett társadalmi hit szempontjából döntő jelentőségű. Kétirányú kapcsolat figyelhető meg ugyanis: amennyire fenntartható a monetáris unió, annyira szavaznak bizodalmat a polgárok/befektetők a konstrukciónak és annak működésének; és visszafele, amennyire bíznak az integrációban, annyira lehet a fenntarthatóságot szolgáló szükséges változtatásokat/változásokat előirányozni és implementálni (pl.: sokkelnyelési képesség javítását szolgáló lépések). A társadalmi elfogadottság, a bizalom rendkívüli mértékben kihat a sikerre. Pszichológiai kutatásokból jól tudjuk (Kahneman, 2012), hogy egy intézkedést a szerint ítél meg a szavazó, hogy az jó vagy rossz eredményre vezetett, s egyáltalán nem az alapján, hogy az intézkedés kimunkálása az akkor rendelkezésre álló információk és ismeretek alapján megalapozott és racionális volt-e. A komplex kölcsönhatások viszont felőrölhetik, torzíthatják a legjobb szándékkal megalkotott intézkedést is, előidézve a kormányzásba és intézményekbe vetett társadalmi bizalom megcsappanását (ekkor pedig a differenciálódás erősödhet). Ezt felerősíti egy másik körülmény. Régebben a szavazók többsége odafigyelt és meghallgatta mit mondanak a szakértők/politikacsinálók, sőt, azon véleményekre építve cselekedett. Ma úgy tűnik, hogy a „meghallgatás kora” véget ért (lásd brit kilépést, azaz a Brexit esetét). A lakosság java része nem tekinti alapból elfogadhatónak, amit a szakértők mondanak. Ennek oka sokrétű és nem is képezheti a recenzeált kötet témáját, ugyanakkor a differenciálódás hajtóerőinek feltérképezésekor fontos adalékul szolgálhatnak. Ilyen okok közül kiemelhetjük a következőket: (i) túl sok szakértő van, akik egyre gyakrabban ellentmondanak egymásnak (EU integráció, GMU reformok kapcsán is igaz ez – lásd a Szerző által sokszor citált Bénassy-Quéré et al. (2018), amiben számos szaktekintély tanácsai olvashatóak, amelyek összességében zsenáns mód inkonzisztensek, javaslataik révén ezért inkább válna kockázatosabbá a GMU, mintsem erősítenék a Szerző által okkal hangsúlyozott rezilienciát; (ii) túl komplex az a valóság, amelyet elemezni lehet, ezért egyre kevésbé lehetséges egyértelmű következtetéseket levonni, (iii) a szakértelem egyre inkább kommercializálódott, amiért is bárki, bármikor, bármire mondhat véleményt, amire van fizetőképes kereslet, (iv) mindezért a jóslatok, javaslatok, következtetések egyre ritkábban válnak be, minekutána szublimálhat mögülük a társadalmi tőke és felemelkedhetnek a populizmus áradását előidéző társadalmi gátak. A szakértelem ma bizonyos értelemben nem más, mint halászat a bizonytalanságok tavában. Márpedig a bizonytalanság mederben tartását az átmenetiség tudja sok esetben garantálni, talán ezért is hangsúlyozhatja a Szerző azt, hogy a differenciálás módszere egyes szakpolitikák terén alkalmazható, átmeneti konstrukciós jelleggel (457. o.).
A 11. fejezet a dezintegrációra fókuszál. Korábban (9. fejezet) már egyértelművé tette a Szerző, hogy az európai unióból való kilépés költségeit nem pontosan a monetáris unióban maradás költségeivel kell azonosítanunk, hiszen a kilépési folyamat önmagában is rendkívül költséges. A fejezet a Brexit konkrét esetén keresztül igyekszik ezt a praktika nyelvén az Olvasó elé tárni. Egyebek mellett olyan témákkal és vizsgált aspektusokkal találkozhatunk, mint a dezintegráció elméleti sémája, a puha és kemény Brexit, a kilépés különféle hatásvizsgálatai, vagy a populizmus ára. Az Egyesült Királyságról már régóta köztudott annak különutas hozzáállása az integrációs folyamathoz[16], ebből a szempontból a brit bűnbeesése egy szekulárisabb folyamat. Ettől függetlenül, a Szerző megállapítása velőtrázóan kijózanító és visszacsatol a korábban említett tényeken túli társadalomhoz, a megismerési válsághoz, vagy ha úgy tetszik, az aktív tudatlanság jelenségének elburjánzásához, mégpedig az, hogy a Brexit politikai projekt (493. o.), ami nem volt (és jelenleg sem) mentes a zavarodottságtól. Európa és később az európai integráció történelmében szép számmal akadtak zavarba ejtő krízis-helyzetek. A gazdaságtörténeti lecke e tekintetben az, hogy a válságok sohasem egyetlen okra vezethetők vissza és érthetőek meg, hanem azok dinamikus kumulatív oksággal terhes rendszerére kell tekintettel lenni, amelyeket sosem lelünk meg magában a válságban, sokkal inkább az azt megelőző „prosperitásban” érdemes keresgélnünk. E tekintetben a Brexit némiképp speciális. A múlt gazdasági-politikai tényeinek, valamint a különféle makro- és mikro-mutatók trendjében megfigyelhető romlásoknak volt szerepe az elégedetlenség fokozódásában[17], de a Brexit melletti érvrendszer köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Ezért szekulárisan nagyon nincs is sok értelme vizsgálni a Brexit okozati mátrixát. A neves gazdaságtörténész professzor, Charles P. Kindleberger jut a recenzens eszébe, aki egyszer, miközben a pénzügyi válságok történetén dolgozva visszább és visszább tekintett az időben, viccesen megjegyezte, hogy ha így halad tovább, akkor visszajut egészen az édenkertig, de ott az Ádám és Éva közt meghúzódó nem-pénzügyi természetű konfliktussal már nem tud mit kezdeni. Megtörténik valamiféle bűnbeesés, utána viszont nincs az a fügefalevél, ami eltakarhatná a zavarodottságot és a túlzott méltatlankodást. Nincs ez másképp a Brexit esetén sem.
A 12. záró fejezet a mélyintegráció paradigmájának megfogalmazásában, végső soron az eddig ismert integrációelmélet finomhangolásában csúcsosodik ki. Komplex rendszerről van tehát szó, amiben is a mélyintegráció a magintegráció és a differenciálódási eseményekkel jellemezhető integrációs periféria kölcsönhatásaiban fejlődik. Ebben a konceptuális keretben a Szerző remekül helyezi el a dezintegráció esetleges változatait is, ezzel pedig árnyalja és meghaladja ama integrációs elméleteket, amelyek mélyen bevésődtek a mai közgazdasági gondolkodásba.
Talán mondanunk sem kell, hogy egy ilyen grandiózus vállalkozás magában rejti a kisebb nyelvi-, stiláris-, az olvashatóság gördülékenységét megzavaró hibák elkövetésének nagyobb valószínűségét is. Ilyen az, amikor duplikációval találkozunk (pl.: a 154-155. oldalon lévő szöveg megegyezik a 174. oldalon helyt foglaló szöveggel, ami azért okoz némi kényelmetlenséget, mert a 174. oldalon kerül utalás arra az ábrára, ami egyébként húsz oldallal korábban szerepel; a 2.22-es ábrára úgy kerül utalás a 351. oldalon, hogy azt több mint száz oldallal előrébb találjuk meg), vagy amikor zavaró elütésekbe, a megértést támogató vesszők elhagyásába, és egyéb, a nyelvtani egyeztetés hiányából fakadó problémákba botlunk, lett légyen szó a főszövegről, vagy a szintén nagyon hasznos információkat tartalmazó lábjegyzetekről (pl.: „Átlagosan a válaszadók 73%-a válasza volt igen, s 26% nem.” 196. o.; „[…] Azok pedig nem tudtak ellenállni a seiniorage (pontosabban a költségvetési hiány jegybanki finanszírozása) kísértésének.” 3. fejezet 12. lábjegyzet; „Valamely központi bank bármikor elhatározhatja s gyorsan véghez is viheti az irányadó kamatláb megváltoztatását.” 232. o.; „Annak nagysága alig haladja meg a tagállamok GDP-je 1%-át.” 237. o. stb.). S persze nagyban segítette volna az értő Olvasót egy részletesebb név- és tárgymutató is.
A FEJEZETEKEN IS TÚL
A kötet rendkívül széles ismereteket tár az Olvasó elé, a különböző integráció-elméletek hömpölygő vizére kormányoz és igyekszik az émelyítően túlzó leegyszerűsítés és a szertelen absztrakció Szküllája és Kharübdisze között lavírozni. Ilyen értelemben a kötet meghaladja ama integráció-elmélettel foglalkozó versenytársait, amelyekben gyakran sejlik föl a silógondolkodás. Utóbbiról már John Maynard Keynes is megmondta az Általános elmélet előszavában, hogy nagyon is megdöbbentő, micsoda ostobaságokat képes átmenetileg elhinni az ember, ha túl sokáig gondolkodik egymagában.[18] Hangsúlyozta ezt akkor, amikor egyébként pont az egymagában tervező nemzetállami logikával való szakítás, a föderáció felé történő elmozdulás volt – még ha csak átmenetileg is – terítéken.[19]
Az Európai Unió nem egy tagállamoktól függetlenül létező entitás, aminek szupranacionális koordináló és elosztó-mechanizmusait vakon illő követni a megüdvözülésért. Épp ellenkezőleg, az integrációt pontosan a belső ellentmondások, a historikus töréspontok nyomán kikényszerített innovatív „következő gyakorlatok” (next practices) tehetik és teszik minduntalan ellenállóbbá. Ennek megértéséhez a recenzeált kötet jelentősen hozzájárult.
A fejezetek olvasása közben az Olvasó beburkolhatja magát a hangtalansággal és a mondanivaló apropóján számos további kérdésen merenghet utat nyitva további kutatási irányoknak. Mi ez, ha nem a könyvek egyik legnagyobb teljesítménye, amit Szerző valaha is kívánhat magának. Halmai sorait olvasva szinte pörölycsapásként villannak föl az intellektuális kíváncsisággal megáldott kutatóban további megválaszolandó kérdések. Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések és megválaszolásuk nem kérhetőek számon a recenzeált monográfián. Alapvetően két kérdéscsoport lehet izgalmas a mélyintegrációs paradigma jövőbeli kutatása szempontjából. 1) Mennyire lehet képes az integráció (gazdasági kormányzása) helyt állni a hiperglobalizáció viharjában, mi módon adhat válaszokat az új ipari forradalom és digitális gazdaság, valamint a gazdaságon túli dimenziók felől érkező, de fatális társadalmi-gazdasági hatásokkal járó kihívásokra (pl.: zöld minőségi növekedés, inkluzív növekedés „humbug” állások nélkül egy post-COVID érában, elfogadható és innovációra ösztönző egyenlőtlenségek a társadalmi mobilitás csatornáinak dinamizálása mellett stb.). Belátják-e az EU tagállamai, hogy sorsközösséget alkotnak és túl tudnak-e lépni majd a tagállami heterogenitásból adódó heterogén reaktív viselkedésmintán (pl.: a fejlettebb és gazdagabb magországok előnyeinek tovább duzzasztása a periféria és fél-periféria nem túl látványos előnyére, de inkább kárára – ez látszott azon a tapasztalaton is[20], hogy az integrációt túlcsordulásokon át vezénylő politika inkább a termékpiacok reformjait hozta lendületbe, s nem igazán stimulálta a munkaerőpiaci, vagy pénzügyi piaci modernizációt). 2) Látva például azt, hogy a válságkezelés nem eredményezte a tagállami költségvetési szuverenitás EU-felé történő komolyabb és valós elmozdulását[21], egyáltalán milyen jogi akadályai vannak a tovább fejleszthetőségnek, a mélyintegrációnak: (i) EU-törvénye, ami meghatározza milyen jogosultságok adhatóak Európai intézményeknek a változások megindításához; (ii) nemzeti kormányok és alkotmányok egyfajta tömör akadályt görgetnek a folyamat elé (pl.: a portugál nyugdíjrendszer reformja nem csak az EU parlament jóváhagyását igényli, de a portugál nemzeti kormányét is; pl.: Írország gazdasági kormányzásában változtatás csak úgy lehetséges, ha alkotmányos népszavazás kíséri, hogy biztosítsák a változások tényleges implementálását).
A kötet kicsengése alapvetően pozitív. A Szerző szerint a mélyintegráció – amelyben a magintegráció számít igazán – utat tör, így szolgálva a tagok vitális érdekeit. Csak egyetérteni tudunk e megállapítással, hiszen az európai integráció egy úttörő vállalkozás, egy rögös gyalogút, melyen kis lépések taktikájával haladhatunk előre.[22] Zárásként mindösszesen két dolgot jegyeznénk meg.
Egyrészt azt, hogy az integrációt komplex rendszer-konfigurációként felfogó narratíva is optimizmusunkat erősíthető, hiszen az elemi szintű mozgásokban kell lennie szabálytalanságoknak, hogy a rendszer irreverzibilis módon viselkedjen és fejlődhessen. A GMU jobbíthatóságától függhet Európa versenyképessége, világban betöltött jövőbeli szerepe. Sorskérdés az, hogy vajon elég, amit eddig tettek, megteszik-e, amit elterveztek és lesz-e további válasz? Pár éve még úgy tűnt, hogy az ebbe az irányba terelő nyomás mintha megszűnt volna (az eurózóna növekedése némiképp rehabilitálódott, újra elkezdett növekedni a foglalkoztatás)[23]; ma viszont a COVID-19 válság nyomán már megint hatalmas a nyomás, s mintha a német hegemón hiányában is intenzívebben törekedne az integráció önnön hatékonyságának emelésére, polgárai bizalmának visszaszerzésére.[24] Ahogy a híres német atomtudós és filozófus, Carl Friedrich von Weizsäcker hangoztatta: gyakran az a legszükségesebb, ami látszólag fölösleges. A GMU fenntartható működéséhez lehet intézményi változtatásokat eszközölni, de ami valójában a legszükségesebb volna, az a társadalmi feszültségek enyhítésére törekvő egységes európai attitűd, az európai sorsközösség tudat megerősítése. A pandémia egyik pozitív mellékhatása talán pontosan ez lehet.
Másrészt azt a közhelyszámba menő, de megkerülhetetlen tételt emelnénk ki, hogy az európai monetáris rendszerre sok tagállam nem célként, hanem eszközként tekintett ahhoz, hogy hazai érdekeiket szolgálhassák.[25] Ebből kifolyólag a mélyintegráció tartalma és formája továbbra is a politika szféra vívmánya lesz, az ott zajló érdekkonfliktusok hierarchiájában dől majd el az, amit Kosztolányi ekképp fogalmazott meg: „Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység.” Jelen nagylátókörű és mélyre ásó kötet egyebek mellett azt igazolja, hogy az európai integráció folyamatát nem lehet teljes egészében megérteni holmi felszínes közgazdasági cafrangokkal, ahhoz szélesebb megközelítésre van szükség, ami ablakot nyithat egy újfajta paradigmára.
Összességében elmondhatjuk, hogy Halmai Péter műve cáfolata annak az idült közgazdasági hiedelemnek, hogy jelentős minőség felé csak rendkívül leszűkített és túlnyomóan kvantitatív-jellegű vizsgálódási folyosón át vezethet út. Akkor, amikor napjainkat a tényeken túli társadalom, a talán soha korábban nem tapasztalt ismeretelméleti válság látképe hatja át, nagyon nagy szükség van a relativizmust tompítani képes olyan holisztikusabb és mélyenjáró tudományos gondolatokkal teli munkákra, amelyek korunk vak zűrzavarában segíthetik az eligazodást. Természetesen, ahogy mindig, a jövő kutatásai fogják majd eldönteni mennyire is reziliensek a Szerző megállapításai, mennyire segíthetnek mindnyájunkat abban, hogy az európai integráció kapcsán ne a tényeket igazítsuk a véleményünkhöz, hanem fordítva. Valljuk, hogy csak is az ilyesfajta integrációs gondolkodás nyújthat segítő kezet az európai integráció ama képességének erősítéséhez, hogy az a béke, a prosperitás alapja maradhasson, minekutána Európát már nem az éjbe kongatva temetik, hanem inkább víg, jó reggeleket kívánnak Neki.
Kovács Olivér
Hivatkozásjegyzék
Angell, N. (1909|2017): Europe’s Optical Illusion. Classic Reprint Series, Forgotten Books, London, 142 o.
Bauer, M. – Blattman, C. – Chytilová, J. – Henrich, J. – Miguel, E. – Mitts, T. (2016): Can War Foster Cooperation? Journal of Economic Perspectives, 30. évf., 3. szám 249-274. o.
Bénassy-Quéré, A. – Brunnermeier, M. – Enderlein, H. – Farhi, E. – Fratzscher, M. – Fuest, C. – Gourinchas, P-O. – Martin, P. – Pisani-Ferry, J. – Rey, H. – Schnabel, I. – Véron, N. – Weder di Mauro, B. – Zettelmeyer, J. (2018): Reconciling Risk Sharing with Market Discipline: A Constructive approach to Euro Area Refor. CEPR Policy Insight No. 91.
Benczes, I. (2020): Válság és válságrendezés a Gazdasági és Monetáris Unióban. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Blanchard, O. – Acalin, J. (2016): What Does Measured FDI Actually Measure? Peterson Institute for International Economics: Policy Brief No. 16–17
Buti, M. – Turrini, A. – Van den Noord, P. – Biroli, P. (2008): Defying the ‘Juncker Curse’: Can Reformist Governments Be Re-elected? European Economy, Economic Papers No. 324, 2008. május. DOI: 10.2765/71451
Campos, N. F. – Eichenauer, V. Z. – Sturm, J-E. (2020): Close Encounters of the European Kind: Economic Integration, Sectoral Heterogeneity and Structural Reforms. European Economic Review, 129. évf., 2020. október, DOI: 10.1016/j.euroecorev.2020.103511
Eichengreen, B. – Gupta, P. – Masetti, O. (2017): Are Capital Flows Fickle? Increasingly? And Does the Answer Still Depend on Type? World Bank Policy Research Paper, No. 7972.
Erdős, T. (2006): Növekedési potenciál és gazdaságpolitika. Akadémiai Kiadó, Budapest. 393 o.
Hale, G. – Obstfeld, M. (2016): The Euro and the Geography of International Debt Flows. Journal of the European Economic Association, 14. évf., 1. szám 115-144. o.
Hayek, F. A. von (1974): The Pretence of Knowledge. Lecture to the memory of Alfred Nobel, December 11, 1974
Kahneman, D. (2012): Gyors és lassú gondolkodás. HVG Könyvek, Budapest. 604 o.
Keynes, J. M. (1937|1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Kindleberger, C. P. (1973): The World in Depression 1929-1939. University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 4. kiadás.
Mundell, R. A. (2001): Currency Areas and International Monetary Reform at the Dawn of a New Century. Review of International Economics, 9. évf., 4. szám 595-607. o.
Mundell, R. A. (2009): The World Economy: Quo Vadis? Journal of Policy Modeling, 31. évf., 493-497. o.
OECD (2018): A Broken Social Elevator? How to Promote Social Mobility. OECD, Párizs. Elérhető: https://read.oecd.org/10.1787/9789264301085-en?format=pdf Letöltve: 2021.03.17.
Peters, O. (2019): The Ergodicity Problem in Economics. Nature Physics, 15. évf., 2019. december, 1216-1221. o. DOI: 10.1038/s41567-019-0732-0
Prigogine, I. (1997): The End of Certainty. Time, Chaos, and the New Laws of Nature. New York: Free Press.
Sorokin, P. A. (1965): Fads and Foibles in Modern Sociology and Related Sciences. H. Regnery; Gateway ed edition. 357 o.
Verheugen, G. (2002): European Integration is not about Changing the Past but about Shaping the Future. SPEECH/02/147. Charles University, Faculty of Social Sciences. Prága, 2002. április 11.
Walsh, J. I. (2001): National Preferences and International Institutions: Evidence from European Monetary Integration. International Studies Quarterly, 45. évf., 1. szám 59-80. o. DOI: https://doi.org/10.1111/0020-8833.00182
[1] Lásd: Prigogine (1997).
[2] A makroadatok időről időre történő publikációja például várakozásokat alapoz meg (pl.: az állam pénzügyi fenntarthatóságának, termelékenységi potenciáljának, versenyképességének alakulásáról megalapozva némi kitekintést), amelyek döntésekhez vezetnek, amelyek kihathatnak a gazdasági rendszer egészére. Vagy ott van a kötetben is többször idézett Mario Draghi esete, aki az Európai Központi Bank elnökeként, de jure és de facto megalapozatlan ígéretet tett 2012-ben arra, hogy bármi áron megvédik az eurót, minekutána a piacok megnyugodtak. Mellesleg itt egy újabb érdekes kutatási terület nyílik meg, mégpedig az, hogy miképp valósul meg az európai integráció intézményi architektúrájában az úgynevezett exaptáció jelensége – amikor bizonyos intézményeket eredeti funkciójukhoz képest teljesen másra kezdenek el innovatív módon használni. De gondolhatunk a COVID-19 pandémia ellen leghathatósabbnak vélt oltakozás kapcsán arra is, hogy az egyik konkrét gyártó vakcinájával történő oltást először csak egy, majd később egyre több ország függesztette fel dacára annak, hogy a szakma semmi ok-okozati kapcsolatot nem tárt még fel a tekintetben, hogy az adott vakcina közvetlenül okozna súlyos és életveszélyes mellékhatásokat.
[3] Lásd: Jean Monnet, Memoirs, fordította Richard Mayne (Garden City, N.Y.: Doubleday, 1978), 417-421. o.
[4] Friedrich August von Hayek ezt ’scientism’-nek, Pitirim Alexander Sorokin pedig ’quantophrenia’-nak nevezte. Lásd: Hayek (1974), Sorokin (1965).
[5] Az ergodikusság közgazdaságtanon belüli problémájáról lásd: Peters (2019).
[6] Lásd: Angell (1909|2017).
[7] Ezt mutatja be Bauer és szerzőtársai (2016), de itt citálható Günter Verheugen is, aki az Európai Bizottság bővítésért felelős biztosa volt: “[…] soha többé háborút; soha többé totalitárius rezsimeket; soha többé üldöztetést. Számomra az európai integráció nem csak egy lehetőség volt a sok közül; ez volt az egyetlen abszolút szükségszerűség.” (Verheugen, 2002).
[8] Erről szól lényegében Blanchard és Acalin (2016), valamint Eichengreen és Szerzőtársai (2017).
[9] Kétségtelen, hogy vannak ennek az alkalmazkodásnak mélyintegrációt erősítő és fenntartó elemei. Példának okáért a fiskális unió irányába differenciáltan ható adórendszeri modernizáció lehet ilyen, amelynek feladata az online világban értéket előállító digitális vállalatok adózásának nemzetközileg kielégítő megoldása.
[10] De akár az eddig példa nélküli diszkvalifikálás, azaz kitessékelés lehetőségét is ide sorolhatjuk.
[11] Elég csak megnézni, hogy mit mond az új Átalakulási Teljesítmény Index (Transitions Performance Index) debütálása után az Európai Bizottság Innováció, kutatás, kultúra, oktatás és ifjúság területéért felelős biztosa, Mariya Gabriel: „To preserve the Earth for future generations while ensuring our resilience and well-being, we have to transform our economies and societies. Our recovery from the pandemic has to be based on sustainability. We are not just rebuilding the economy – we are building it back different and better. Тhe new Transition Performance Index will help us make sure we invest in our future in a sustainable and responsible way.” Elérhető: https://ec.europa.eu/info/news/new-transitions-performance-index-tracks-eu-progress-towards-fair-and-prosperous-sustainability-check-how-your-country-doing-2021-feb-18_hu Letöltve: 2021.03.16.
[12] Lásd: Erdős (2006).
[13] Utóbbinak primátusát emelte ki Buti és szerzőtársai (2008) a legutolsó nagy pénzügyi válság kitörése előtt pár hónappal publikált munkája.
[14] Sok szempontból igazolt tétel ma már az, hogy az euró bevezetése után a magországok – így Németország és Franciaország – éltek az olcsóbb pénz (alacsonyabb kamatkörnyezet) kínálta lehetőséggel és tudatosan keresték a magasabb hozamú eszközökbe történő befektetéseket (nem csak az amerikai – mint később kiderült toxikus –  jelzálogpiaci eszközöket keresték, de a görög, portugál, olasz, spanyol és ír szuverén államkötvényeket is) és nagyvonalúbb kölcsönnyújtási és hitelnyújtási tevékenységet folytattak az EMU-n kívüli országok, illetve az EMU periféria országai felé. Lásd: Hale – Obstfeld (2016).
[15] A magországok (pl. Németország) egy több országot érintő megszorításos és transzferes megoldási módozatba azért sem mentek volna bele, mert akkor a mag-periféria közti gazdasági összefonódás okán léphetnek fel még súlyosabb egyensúlytalanságok. Ide kapcsolódik az, hogy ahhoz, hogy bizonyos kritériumok fenntarthatóan teljesíthetők/közelíthetőek legyenek, nettó exportőr pozíción kell bizonyos tagországoknak javítani. Spanyolországban meglátásom szerint például nem a tévesen elhíresült belső leértékelés segített az exportdinamika beindításában (legalább is eddig nem), hanem az a körülmény, hogy a kormányköziségre építő alkuk folyamán a relatíve kisebb megszorítás lehetővé tette a versenyző vállalatok számára, hogy a rugalmasabban változtatható inputtényezőiket lecsökkentsék a nem annyira rugalmasan változtathatókhoz képest (pl. átmeneti, részmunkaidős munkavállalók alkalmazását lecsökkentették a fizikai tőkéhez képest), így már rövidtávon csökkent a határköltségük és nőtt a nemzetközi versenyképességük, erőre kaphatott az export.
[16] Emlékezzünk csak vissza a Vaslady, Margaret Thatcher brugge-i beszédjére, amiben mindjárt azzal indított, hogy meginvitálásával kivételes bátorságról tett tanúbizonyságot Európa, amikor felkérték, hogy beszéljen a britek és Európa kapcsolatáról. Elmondása szerint ez körülbelül olyan, mint felkérni a világtörténelem egyik legnagyobb hóditóját, Dzsingisz kánt, hogy beszéljen a békés egymás mellett élés lélekemelő nagyszerűségéről.
[17] Megemlítendő a jövedelemegyenlőtlenség éleződése, vagy a társadalmi mobilitás lefékeződése. Utóbbi kapcsán kijózanító tény, hogy kalkulációk szerint öt (!) generációba telik, míg egy szegény családba születő gyermek eljuthat a középosztályba az Egyesült Királyságban, ez az érték megegyezik a hasonló portugál adattal, egyébként pedig az OECD országokban átlagosan 4,5 generációról beszélhetünk. Lásd: OECD (2018).
[18] Lásd: Keynes (1937|1965).
[19] Emlékezzünk csak vissza a híres francia külügyminiszter, Aristide Briand memorandumára, amit a Népszövetség elé terjesztett 1930-ban és amiben deklarálni igyekeztek az európai regionális gazdasági integráció (egy európai unió) felé vezető út intézményi architektúrájának kontúrjait.
[20] Erről lásd: Campos et al. (2020).
[21] Holott nem csak akadémiai, de az Európai Bizottság berkein belüli hangok is arra utalnak, hogy a jelenlegi decentralizált rendszer felől a fiskális centralizáció felé lenne érdemes ellépni a GMU stabilitásának megalapozása végett.
[22] A kis lépések stratégiáját emelte ki akadémiai doktori védésének alapját képező kötetében Benczes (2020).
[23] Pl.: A 2013. évi közel stagnáló növekedést 2014-ben 1,8%-os bővülés követte az EU28-ban, 2017-ben pedig már 2,6% volt regisztrálható. Lásd: Eurostat (NAMA_10_GDP, NAMA_10_PC).
[24] Vegyük észre, hogy ez ellent mondani látszik Charles P. Kindleberger (1973) úttörő munkája nyomán kialakított konvencionális bölcsességnek, nevezetesen annak, hogy mindig kell egy hegemón, hogy a nemzetközi (jelen esetben regionális) rendszer (integráció) stabilitása fennmaradhasson (hegemonic stability theory).
[25] Aprólékosan mutatja be ezt a kötetben nem idézett Walsh (2001).