logo

Interview (in Hungarian): A kisebb torta dicsérete – 1-2. rész

Egy tabudöntögető irányzat: a nemnövekedés. Megvalósítható-e? Interjú.

A fenntartható nemnövekedés eszmerendszere voltaképpen túlélést kínál: a termelés és a fogyasztás fenntartható visszaszorítására épül, aminek révén növelhető az emberi jólét, igazságosabb vagyoni- és jövedelmi viszonyok építhetők. Célja egy olyan jövőkép fölvázolása, amiben a társadalmak őrizkednek attól, hogy túlszaladjanak ökológiai korlátjaikon. De van e gondolkodásmódnak realitása? Erről beszélgettünk Kovács Olivérrel, az NKE Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszékének tudományos főmunkatársával.  Interjúnk első része. Az interjút Gyertyánfyné Kovács Ágnes Lilla (főszerkesztő) készítette.

Kezdjük a legelején: mit takar voltaképpen a nemnövekedés fogalma?
Hadd mondjak el először egy történetet. Egy régi keleti anekdota szerint élt egyszer egy bölcs, aki az épp regnáló uralkodónak nemes szolgálatot tett. Fizetségként semmi egyebet nem kért, csak egyetlen sakktáblányi búzát. Kikötése mindössze annyi volt, hogy a sakktábla négyzeteibe mindig az előző mező kétszerese kerüljön (az elsőbe egy búzaszem, a másodikba kettő, a harmadikba négy és így tovább egészen a 64-ik négyzettel bezáróan). Eme első hallásra nagyon szerény kérés teljesíthetetlennek bizonyult. Az uralkodó összes birtoka is kevés lett volna ahhoz, hogy az így létrejövő nagyjából több száz milliárd tonnát kitevő „jutalmat” biztosítsa bölcs jótevője számára. Tegyük hozzá, ha ma létezne a világgazdaság egyetlen teljhatalmú ura, ő sem lenne képes ezt a kérést teljesíteni, lévén, hogy a világgazdaság éves gabonatermése 2023-ban is csak kb. 1,5 milliárd tonna volt, azaz fizikailag nem áll rendelkezésre bolygónkon ekkora mennyiség. Ez a kis példa jól szemlélteti, hogy konstans és folyamatos növekedés előbb utóbb korlátokba ütközik.
Emellett a történet mintha az emberi természet telhetetlenségét is illusztrálná.
Igen, emellett vannak, akik hajlamosak a nemnövekedést – Bertrand Russell híres munkája után szabadon – a jó értelemben vett semmittevés dicsőítéseként értelmezni, merthogy a nemnövekedés képviselői többek közt azt hirdetik, hogy nem okoz beláthatatlanul káros következményeket, ha a tőkeakkumuláció megtorpan. Mi több, célszerűnek is tűnik magunk mögött hagyni az anyagi felhalmozás kultúráját, vagyis a profit helyett az ökológiai-, társadalmi szükségletekre érdemes összpontosítani. Az se baj, ha nem áramlik a pénzügyi forrás a bankrendszerből a gazdasági szereplők felé, mert végtére is kisebb tortát szeretnénk. Nem probléma, ha az állam nem injektál többletforrásokat keynesi módon azért, hogy újból lendületbe hozza a gazdaságot válság esetén; sőt, nem baj, ha nem a még szofisztikáltabb munkamegtakarító technológiákat ígérő innovációkat preferáljuk, hanem a szociális- és öko-hatékonyságot fokozókat. Egy kis túlzással jobb az aranytartalékot beolvasztani és bevonni vele a parlamentet, vagy a trezor mélyén tartani felhalmozódott megtakarításainkat, mintsem a gazdaságba áramoltatni azt, hogy aztán még jobban felgyorsítsuk a szűkös erőforrások kitermelését, és azon keresztül a természeti környezet lerombolását, hiszen így csak önmagunk pusztításának folyamatát pörgetjük fel. A komplex élő szisztémák természete felőli közelítéssel azt mondhatjuk, hogy a társadalmi-gazdasági rendszer egy olyan élő szisztéma, aminek tartós és fokozódó növekedése a rosszindulatú tumorsejtekéhez hasonlatos, amikor is végül az egész szervezet életkilátásai kerülnek veszélybe. Következésképp, egy olyan világgazdaság, amelynek zsánere az exponenciális növekedés, valójában öngyilkos.
De ha nem a „nem cselekvésről” – nem felhalmozásról, nem befektetésről – van szó, akkor miről?
A fenntartható nemnövekedés semmiképp sem a semmittevés dicsőítése. Komoly lépésekre építő alternatívát – túlélést – kínál, a termelés és a fogyasztás fenntartható visszaszorítására épül, aminek révén növelhető az emberi jólét, igazságosabb vagyoni- és jövedelmi viszonyok építhetők, valamint javítható az ökológiai feltételrendszer. Célja egy olyan jövőkép fölvázolása, amiben a társadalmak őrizkednek attól, hogy túlszaladjanak ökológiai korlátjaikon, s amiben a lokális gazdaságok és újabb fajta demokratikus intézmények kiegyenlítettebb erőforrás allokációt biztosítanak.
E jövőkép és attitűd már szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… Egy társadalmi mozgalomról van itt szó? Vagy pontosabb eszmerendszerként vagy paradigmaváltásként hivatkozni erre a megközelítésre? Netán egy közgazdaságtani iskola lenne a nemnövekedés gondolatköre?
Úgy fogalmaznék, hogy az uralkodó mennyiségi szemlélet megkérdőjelezését hirdető felfogás, ami a legkülönfélébb nemzetközi kutatói közösségek jóvoltából válik egyre népszerűbbé. A nemnövekedés egy iskolaépítő irányzat, amit egyszerre jár át a tabudöntögetés és a provokáció, mert a főáramú közgazdaságtan gazdasági növekedésről alkotott nézetéről igyekszik levenni a keresztvizet, de egyelőre még nem tart ott, hogy koherens és politikailag megvalósítható, a társadalom azonosulását és elköteleződését kiváltó alternatívát nyújtson. Mégis, a kutatási terület lendületességét jelzi, hogy a nemnövekedés témaköre egyre több ambiciózus nemzetközi konferenciát alapoz meg. A legutóbbi „Túl a GDP-n” elnevezésű fórum 2023 májusában már nemcsak az elmélet, de a „Hogyan?” szintjén is érezhető előrelépést tett európai parlamenti képviselők, akadémikusok és rangos kutatók, valamint egyéb uniós intézmények politikai döntéshozóinak aktív közreműködésével. Többek közt felvetették azt is, hogy érdemes lenne félretenni azt a szigorúan vett költségvetési fenntarthatósági bölcsességet, hogy érdemes az adósságrátákat (GDP arányos államadósság) mérsékelt szinten tartani, vagy a felé visszanyesni bármi áron, ami mellett jómagam is többször érveltem egy szélesebb megközelítést alkalmazva.
Egyetemeken is oktatják ezt az irányzatot?
Igen. Egyre több egyetemi kurzus tűzte tematikájának zászlajára – például a Barcelonai Autonóm Egyetem, a svéd Lundi, illetve Göteborgi Egyetemen, a norvég Osloi Egyetem, a Tokiói Egyetem, vagy az amerikai Brown Egyetem. Utóbbi intézményben a téma oktatója például az a Mark Blyth, akit akkor ismerhetett meg a téma iránt érdeklődő közösség, amikor a 2008-as válság kezelése kapcsán megjelentette a megszorítás politikája ellen érvelő pamfletjét. Meglátása szerint a további élénkítés segített volna a gazdaság lendületbe hozásában és a sikeres válságmenedzselésben. Ha figyelembe vesszük, hogy a nemnövekedés hívei sem a megszorítást, sem az élénkítést nem tartják üdvözlendőnek – nem céljuk lendületbe hozni azt, ami már így is túlszaladt az ökológiai határokon – akkor érthető, hogy miért lehet ambivalens a viszonyunk a nemnövekedést oktató, ámbár stimulus-párti Blyth-hoz.
Eszerint a közgazdásztársadalom is ellentmondásosan áll a témához. Igaz is: mikor jelent meg e gondolatkör a tudományos világban?
A nemnövekedési irodalom szellemisége – vagyis, hogy pusztán a gazdasági növekedés mennyiségi erőltetése fenntarthatatlan folyamat – viszonylag régóta tetten érhető a közgazdaságitan különböző iskoláinak és kutatóműhelyeinek munkájában, különösen az 1970-es évek elején napvilágot látott Növekedés határai c. jelentés óta. A hetvenes években rakták le azokat az alapokat, amelyekre aztán később a nemnövekedési irányzat tovább tudott építeni. Gondolok itt például Nicholas Georgescu-Roegenre, aki az innováció alapú növekedéselmélet egyik nagy teoretikusának, Joseph A. Schumpeternek a szárnyai alatt került be a közgazdasági elitet jelentő kutatói közösségbe és 1971-ben megjelent írásában már arról értekezik, hogy legyen szó bármilyen gazdasági tevékenységről, a felhasznált természeti erőforrások irreverzibilis romláson mennek keresztül. Nyolc évvel később pedig már egy kiérleltebb narratívát vázolt La décroissance című munkájában, aminek alcíme (Entrópia, ökológia, gazdaság) már önmagában sejtette, hogy egy holisztikusabb elemzési keretre számíthat az olvasó. Ennek egyik központi tételmondata az, hogy a növekedés visszafogása hovatovább a modern társadalmak elmulaszthatatlan kötelessége. Ha a mai helyzet kapcsán csak azt nézzük, hogy a kimagasló növekedési és versenyképességi, mi több, innovációs teljesítményt mutató országok pontosan azok, akik egyébként világelsők az egy főre eső hulladéktermelés tekintetében is – így Dél-Korea, Dánia, Németország, Svájc, vagy Finnország –, akkor könnyen érvelhetünk a növekedési dinamika mérséklésének szükségessége mellett. A hetvenes évek óta persze sok víz lefolyt a Dunán, a nemnövekedési irányzat mégse tudta átszakítani azt a küszöbértéket, amivel bekerülhetett volna a főáramú lapokban zajló diskurzusba.
Pedig jó néhány válságot át kellett vészelnünk. Azt gondolná az ember, hogy az időről időre bekövetkező globális recessziók kijózanítólag hathattak volna.
Igen; erre esélyt a 2008-as válság és annak utóélete teremtett, amikor is a globális kapitalizmusban történő csalódás oda vezetett, hogy bizonyos nemnövekedéssel foglalkozó – és elsősorban német nyelvterületen működő – műhelyek elkezdjék ontani magukból az újabb és újabb munkákat. Utóbbi irányzat magát poszt-növekedés irodalmaként aposztrofálja, legkitűnőbb képviselői közül Giacomo D’Alisa, Niko Paech, Ingo Balderjahn, Manfred Folkers, a brit Tim Jackson, vagy a jövőbeli demokratikus társadalom zálogaként a nemnövekedés paradigmáját javasló Mauro Bonaiuti említhető. A nemnövekedés, vagy inkább a mérsékeltebb növekedés és fenntartható fejlődés gondolata ugyanakkor már régóta velünk él, azt így vagy úgy, de hangoztatták a legkülönfélébb tudományterületek szaktekintélyei, így az evolúciót, a boldogságot, vagy az élő rendszerekre építő hálózatokat kutatók.
Tekintsük át egy kicsit az irányzat alakulásának főbb állomásait.
Az evolúciókutatás és evolúcióbiológia kapcsán azt gondolnám, hogy elégséges visszamennünk az ókori filozófus, Hérakleitosz szellemi örökségét ápoló Charles Darwinig, akinek életművéből egyértelműen kitetszik, hogy őrizkedni érdemes az úgynevezett megszaladási jelenségektől, azaz amikor az egyén szintjén kezdetben előnyösnek mutatkozó változás az optimális mértéken túlszalad, és végül önsorsrontó mechanizmusává válva nem csak az egyént magát, de akár az adott faj egészét is veszélybe sodorja. Ilyen volt a pávakakas hatalmasra növesztett színes farktollazata, ami az ellenkező nem figyelmének elnyerését, azaz a fajfenntartás magasabb rendű szociális célját volt hivatott szolgálni, viszont az így nehézkesebb mozgásra kényszerülő és sokkal feltűnőbb állat a ragadozók könnyed prédájává válhatott, rontva ezzel a faj túlélési esélyeit – a megszaladási jelenségekről kiválóan szól a világhírű etológus, Csányi Vilmos is. Következésképp az evolutív fejlődés meghatározó mozzanata a fenntarthatóságra törekvő viselkedésminták preferálása, a sokszor az aktív későbbi élethez szükséges önmegtartóztató kivárás és nyugalomban levés, ha úgy tetszik, bölcs semmittevés. A természet megerőszakolásának kérdése azért már jóval az említett Növekedés határai c. munka előtt ismert volt a társadalomtudósok, így a közgazdászok körében is. Például Wilhelm Röpke – aki a Civitas Humana c. munkájában gyakorlatilag pontosan arra intett, hogy a keresleten és kínálaton túli dimenziók gazdasági elemzésbe való bekapcsolása elhagyhatatlan – többször is utalt a német biokémikus, Ehrenfried Pfeiffer 1938-as „A Föld termékenysége” c. munkájára. Ma pedig már egyre több evolúcióbiológus és híres ismeretterjesztő próbálja átadni ezt a legszélesebb közönség számára, gondoljunk csak Edward O. Wilson és Sir David Attenborough tevékenységére.
Érdekes, egyszersmind elgondolkodtató, hogy a természet- és a társadalomtudomány hasonló eredményre képes jutni.
Valóban, olyannyira, hogy a közgazdaságtan és az evolúcióbiológia együtt gondolkodásával megszülető legújabb – bár méltatlanul mellőzött – munkák is a növekedési paradigmánk szuicid jellegét húzzák alá. A kooperáció, az önmérséklet fontosságát emeli ki egyébként a boldogságkutatás is, aminek külföldön és idehaza is megvannak a maguk önértékkel bíró forrásmunkái, gondolok itt Ernst F. Schumacher felkapott és magyar kiadásokat is megélt, „A kicsi szép” könyvére, vagy az idehaza is egyre ismertebb buddhista közgazdaságtant vizsgáló Zsolnai László munkásságára. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a nemnövekedés paradigmája nem ismerhet pardont a tekintetben, hogy komoly lépésekre van szükség ahhoz, hogy az emberek túlnyomó része rendelkezzen az önmegvalósítás képességével és a felkínálkozó extra szabadidő konstruktív felhasználásával – utóbbi már csak azért is fontos, mert a mesterséges intelligencia friss elemzések szerint a munkahelyek 40%-át teszi feleslegessé. Számos nemnövekedés terén alkotó szerző munkája azt a benyomásomat erősíti, hogy sokuk – tisztelet a kivételnek – nincs is tisztában azzal, hogy némely gondolatukat a komplexitás tudományából, az élő rendszerek viselkedésével foglalkozó hálózatkutatás területéről kölcsönzik. A nemnövekedés alapgondolata tudniillik az, hogy a konstans növekedéssel egy bifurkációs pontig jutunk, ami után fenntarthatatlan folyamat folytatódhat, vagy rátérhetünk a „poszt-növekedési” fázisra. A bifurkáció indukálta fordulópontok jelentőségét már a nemnövekedés irányzat előtt érzékletesen bemutatta például a rendszerelmélet terén úttörőnek számító Ludwig von Bertalanffy, utána pedig olyanok említhetőek, mint a szinergetika-elméletet megalapozó Hermann Haken, a biokémikus és ökológus Frederic Vester, de említhető az a fizikai Nobel-díjban részesített Pjotr Leonyidovics Kapica is, aki az atombomba létrehozásának programjában való részvételt visszautasította, látván, hogy az már csak egy újabb végzetes adaléka lenne a meglévő globális problémáknak, úgymint a Föld erőforrásainak kimerülésével kapcsolatos technikai-gazdasági, az ember és természet egyensúlyát megbontó ökológiai problémáknak.
A globális felmelegedés hogyan illeszkedik e gondolkodásba?
A komplex élő rendszerekkel foglalkozó tudósok napjainkban közölt eredményeit ugyancsak beépíthetné a nemnövekedési paradigma, hiszen nem feltétlen igaz az, hogy lesz majd egy kikalkulált határérték, határdátum, ami bifurkáció indukálta fordulópontot fog majd jelenteni modern társadalmunk életében. Ritchie és szerzőtársai arra jutnak, hogy nem feltétlen kell, hogy a klímaváltozás során a felmelegedés egy bizonyos kritikusnak vélt határértéket elérjen ahhoz, hogy bifurkációhoz érkezzünk; vizsgálatuk szerint akár az is elégséges lehet, ha az adott jelenség sebessége gyorsabbá válik úgy, hogy még a teoretikusan kigondolt határértéken belül mozgunk.
Mit lehetne még tenni a kibocsátáscsökkentés mellett?
A másik igen fontos felismerés az lehetne, hogy a nemnövekedés sem lehet homogén, vagyis tértől és időtől függetlenül mindenütt alkalmazott egyetemes állandó. Ennek megértésében segíthet például annak a bekapcsolása, amiről a 2021-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazott Georgio Parisi szólt. Parisi „a komplex fizikai rendszerek megértéséhez való úttörő hozzájárulásáért” kapta a díjat és azt mutatta be, hogy nem lenne értelmes és előre vivő a 1,5 Celsius fokos átlagos határérték alapján egyetemesen elkezdeni minden országban csökkenteni a kibocsátást, mert van olyan övezet, ami háromszor-négyszer gyorsabban melegszik, mint a földgolyó más része, ezért differenciált megközelítésre van szükség. Valahol az átlagos érték alapján kalkulált csökkentési mennyiség is elégtelen, azaz annál is többet kell mérsékelni; míg másutt kevesebb is elégséges lehet. A magasabb jövedelmű országoknak például mostanra sikerült olyasféle gazdasági növekedést elérni, ami a korábbiakhoz képest alacsonyabb üvegházhatású gázok kibocsátásával párosul, de ez sok fejlődő gazdaság esetében nem így van, így Kínában és Indiában sem. A nemnövekedés tehát differenciált kell, hogy legyen mind egyéni, mind közösségi szinten. Málovics szerint a nemnövekedés az egyén szintjén egyfajta önkéntes alapon választott életstílus a kevesebből jobbat elv szellemiségét követve, s lesz olyan gazdaság, ahol többeknek „kellene” e mellett eltökélnie magát, míg másutt keveseknek is elég lehet; míg a közösség szintjén a kisebb, lokális gazdaságok kollaborációjára építő együttélés valahol sokkal intenzívebb kell, hogy legyen, míg máshol alacsonyabb szinten is működhet. Ebből a szemszögből mindjárt megalapozottabbá válna az irányzat képviselőinek azon álláspontja, hogy a lokális közösségek szerepe sorsdöntő a nemnövekedés előmozdításában és fenntartásában, kérdés azonban az is, hogy miképp lehet a globális és integrált világgazdasági környezetben uralkodó intézményeket és normákat, valamint szabályokat e felé terelni.
A lokális kisközösségek, gazdaságok együttműködésének szerepe mellett melyek az irányzat további javaslatai, állításai?
 A cél röviden a mindenki számára biztosítható jó élet elérése. Ehhez egy ökológia-kompatibilis, a jelenlegi kapitalizmuson túlmutató társadalmi-gazdasági paradigma megalapozására van szükség, amiben a szükségletek szerinti életvitel a meghatározó társadalmi kód, amikor is a társas lényi mivoltunk új dimenziói révén képesek leszünk a felszabaduló szabadidőt értelmes és értékes, minket és a természetet boldogító tevékenységekkel kitölteni.
Az új rendszer még kapitalizmusnak nevezhető? Vagy már az új neve is megvan?
A nemnövekedés apostolai szerint teljesen lényegtelen, hogy az általuk preferált rendszert kapitalistának hívjuk-e a továbbiakban, avagy sem. A kapitalizmus dinamizmusát alapvetően öt tényezőnek tulajdoníthatjuk Kornai János nyomán (aki egyébként az 1972-es Erőltetett vagy harmonikus növekedés c. írásában pontosan bemutatta a túlnyomásos gazdaság veszélyeit). Ezek a decentralizált kezdeményezőkészség – valamifajta liberális berendezkedés, hogy bárki, aki vállalkozni akar egy innovatív ötlettel a zsebében, az kapjon ehhez zöld utat -; a verseny – mint a folyamatos hatékonyságjavítási lehetőségek felkutatásának folyamatát fenntartó mechanizmus, ami persze a darwini szelekciót is biztosítja -; a magas jutalom – tehát legyen profit, amit realizálni, vagy újra befektetni lehet -; a pénzügyi finanszírozás rugalmassága – hatékony pénzügyi közvetítőrendszer legyen, ami kellő óvatossággal, de biztosítja a szükséges forrásokat -; valamint legyen tér a kísérletezgetésre – a rendszer tudja elviselni a bukást, s legyen képes újra megtámogatni az új és fiatal vállalkozásokat, hisz az innovációk többnyire kockázatosak, s a piacra lépő termelő és szolgáltató vállalkozások 71%, illetve 67%-a képes két évnél is tovább piacon maradni. Ha mindebből le akarunk vonni egy, a nemnövekedés kapcsán fontos és megkerülhetetlen következtetést, akkor az az, hogy a kapitalizmus a növekedés és a válság rendszere, önként sohasem lehet a nemnövekedésé. Maximum úgy, hogy a nemnövekedésre és a vele együtt járó struktúraváltásra átmenetileg kerül sor, ami után egy alacsonyabb növekedési potenciált célzunk meg. Vagyis, a nemnövekedés a kapitalizmuson túlmutató világ sajátja (Kallis, 2017:165).

 

Az eredeti interjú a Ludovika.hu-n jelent meg 2024.01.22-én, elérhető: A kisebb torta dicsérete – 1. rész

Beszélgetésünk első részében odáig jutottunk, hogy a kapitalizmus önként sohasem lehet a nemnövekedés rendszere. Maximum az képzelhető el, hogy a nemnövekedésre és a vele együtt járó struktúraváltásra átmenetileg kerül sor, ami után egy alacsonyabb növekedési potenciált célzunk meg. Folytassuk innen! Nem utópia a fogyasztás önkéntes visszafogása?

A nemnövekedés gondolatköre a fenntartható fejlődéshez oly módon viszonyul, hogy épít arra a narratívára, hogy a jövő nemzedék szükségletkielégítését és lehetőségeit nem veszélyeztető gazdasági-társadalmi berendezkedésre van szükségünk. D’Alessandra és szerzőtársai például arra jutnak, hogy a gazdasági fenntarthatóság eléréséhez nagyobb tér nyílik, ha alacsonyabb reálgazdasági növekedési ráták felé mozdulunk el, ha és amennyiben elégséges mennyiségű beruházás áramlik az alternatív energiaforrások létrehozása és felhasználása felé, illetve a túlzott mértékű és túlnyomóan hitelre építő fogyasztási mintáink visszafogása is megtörténik. Ez a megközelítés végső soron elvileg feloldja azt az ellentmondást, amire Gelencsér András kémikus hívta fel a figyelmet, nevezetesen, hogy ha továbbra is a jelenlegi urbanizációs túlfogyasztásra építő kapitalista gazdasági miliőben gondolkodunk, akkor sem elvi, sem pedig gyakorlati lehetősége nincs az emberiségnek arra, hogy elérje a fenntartható fejlődést.
Tehát vissza kellene fognia magát az emberiségnek, főképp a világ fejlettebb részén élőknek. Jó is lenne hinni ebben, de realitás lehet ez?
Újfajta aszkézisre van szükség, a vágyak és az álmok kergetése helyett a természet szentségét priorizáló önmegtartóztatásra, a szükségletek szerinti viselkedésminták meghonosítására, ami nem egykönnyen érhető el, sőt, rendkívüli erőfeszítést igényel. Ha csak abból indulunk ki, hogy az embernek kétszer olyan nehezére esik lemondania már megszerzett és elért kiváltságokról és fogyasztási mintákról, mint örülni annak, ha még egy egységgel tudja azokat fokozni – ahogy erre Daniel Kahneman és Amos Tversky korszakos munkája rávilágított – akkor belátható, hogy a nemnövekedésre való átmenet emberi oldala igen nagy tehetetlenséget csempész a feladatba. Már Charles Darwin is megjegyezte, hogy egy kaptár méheinek rendkívül sok munkával kell összegyűjteniük és elfogyasztaniuk azt a töméntelenül sok híg nektárt, hogy az otthont és jövőt biztosító lépek elégséges mennyiségű viasz kiválasztására számíthassanak. A viaszkiválasztás ideje alatt pedig e sok méhnek a feladata nem más, mint a semmittevés, a nyugalom, különben fenntarthatatlan lesz életük. Csak ma kezdi megérteni a tudós társadalom, hogy a méheknek elképesztően nagy jelentősége van a fenntartható fejlődési célok elérhetőségében, hiszen olyan területeken bővíthetik ismereteinket, mint az élelmezésbiztonság, a táplálkozás és gyógyszertudomány, az inkluzív közösségek, a bioüzemanyagok, a fenntartható erdőgazdálkodás, az egészséges és sokszínű ökoszisztémák, a gazdasági lehetőségek, valamint az innováció és inspiráció. Az emberbe kódolt miópia miatt kevéssé hiszem, hogy beválna, de legalább elvi síkon mindenképp azt javasolnám, hogy tanuljunk önmegtartóztatást a méhektől, hogy jobbak legyenek a kilátásaink.
Eljuthat tömegekhez, megszólíthatja őket e gondolatkör?
Ha alapul veszem az élő rendszerek fundamentumait, vagyis, hogy az élet eredendően hálózatokba szerveződik; regeneratív, valamint eredendően kreatív és intelligens, akkor azt gondolnám, hogy a globális civilizációs veszélyekre valamifajta választ képesek lehetünk adni. Már most integrált világhálóban élünk, a nemnövekedés irányába mutató kreatív tetteink a hálózati hatásból kiindulva akár fel is erősödhetnek. Ehhez azonban az eddig kifejtettekből is kiolvasható rendszerszemléletre, illetve az innovációknak, exaptációknak – amikor máshol más célra alkalmaznak már létező innovációt, elérhető technológiát – teret engedő, ezért pedig a technológiai-, kulturális váltást megtámogató liberális felfogásra van szükség. Rendszerszemlélet hiányában ugyanis vakok vagyunk. Nélküle nem látnánk, hogy milyen rendszerkonfigurációban is élünk, azaz, hogy milyen a viszony a nagy rendszerek, így a reálgazdaság, a pénzügyi szféra és az állami szektor között.
Hogyan kapcsolódnak össze e területek? Milyen szerepe lehet például a pénzügyi piacoknak?
Azok kulcsfontosságú tényezői a fenntartható gazdaságra való átmenetnek. Ahhoz, hogy ehhez a korábbinál nagyobb mértékben járuljanak hozzá, szigorúbb szabályozás alá kell vonni azokat. Erre nem csak önnön stabilitásának megteremtése végett van nagy szükség, de az éppen zajló digitális átállás és a zöldebb gazdasági fejlődés irányába történő hathatós elmozdulás szolgálata is ezt diktálja. Ne felejtsük el, hogy a klímaváltozás mérséklése elleni küzdelembe rendkívül nagy tehetetlenséget visz a pénzügyi univerzum azon jellege, hogy az továbbra is bőszen finanszírozza a fosszilis tüzelőanyag-projekteket. Összességében azt látjuk, hogy a pénzügyi univerzumot meg kell zabolázni ahhoz, hogy bármiféle minőségi növekedés irányába el tudjunk mozdulni. Kilyukadunk tehát a politikai játszótérnél, amihez egy kutató közgazdásznak nincs kulcsa, vagyis a nemnövekedési paradigma jövője döntően azon áll vagy bukik, hogy a politika milyen értékválasztással él és ahhoz milyen intézkedések rendszerét hajlandó társítani.
Milyen trendekkel, jövőképpel számol az irányzat?
Nagyon erős mögöttes feltevésekre épít. Feltevésük szerint – ami azért még logikusan belátható – a termelés redukciója, a fogyasztási hajlandóság mérséklődése a szabadidő növekedésével fog járni, aminek az lesz a következménye, hogy közelebb kerülnek egymáshoz a tömegek, így pedig növekedni fog a társadalmi kötelékek száma és intenzitása, valamint az úgynevezett relációs – tehát közösségeken belül elfogyasztható – javak jelentősége, azaz a társasági élet legkülönfélébb aspektusai erősödhetnek fel. Meggyőződésük szerint utóbbi kompenzálni tudná a fogyasztáscsökkenés okozta jóléti veszteséget, mi több, a gazdasági növekedés és a jóllét már sokkal jobban észlelhető elválasztása felé is ezen az úton haladhatunk előre a leggyorsabban. A nemnövekedés kétségkívül a klímaváltozás elleni küzdelem, a fenntartható fejlődés forszírozásának eszköze lehet, ugyanakkor a foglalkoztatásra, az értelmes és értékes munkára gyakorolt hatásait illő kezelni.
Tudná ezt adatokkal szemléltetni? Léteznek erre vonatkozó mérések, kutatások?
Egyes számítások szerint például zéró növekedés mellett Kanada szén-dioxid kibocsátása 2035-ben 22%-kal lehet kisebb a 2005-ös értékhez képest, míg csökkenő pályára álló növekedés mellett akár 78%-kal kevesebb emisszió is reális lehet. Ugyanakkor a zéró növekedés 15%-kal rövidítené meg a munkával töltött idő éves mennyiségét, míg a csökkenő kibocsátású pálya esetén 75%-kal rövidülne az éves munkával töltött idő. Tegyük hozzá azonban azt, hogy napjaink mesterséges intelligencia kutatása és alkalmazása soha nem látott szintre lépett, s talán reménykedhetünk abban, hogy a technológiai fejlődés ezen vívmánya a nemnövekedés bemutatott árnyoldalának leküzdésében segítségünkre lehet. Nem beszélve a digitalizáció és az új ipari forradalomról, ami korábban elképzelhetetlen energiahatékonyságot, jelentősen kevesebb hulladékot és ezért egy zöldebb gazdasági mélystruktúrát ígér.
Csak ígér tehát, de nem garantál.
Igen, hiszen a digitalizációtól is azt vártuk, hogy véget vet az olyan áldatlan állapotoknak, amikről a hetvenes és nyolcvanas években például már elképedve olvashattunk: a hetvenes években egy neves New York-i újság vasárnapi száma nagyságrendileg 30 hektárnyi erdő kitermelésének árán tudott megjelenni. A probléma összetettebb ennél, a digitális média persze átvette a nyomtatott sajtótól a stafétát, de eközben a világ középosztálya egyre több faalapú termék iránt támaszt keresletet – papírszövetek, csomagolások, egyéb fa alapú csúcstechnológiás termékek -, s persze ott van az elektronikus vásárlás végállapota, amikor is fizikailag kell kiszállítani a terméket, ami mind az emissziót, mind a papír alapú csomagolóanyagok bővített igényét teremtette meg. A nemnövekedés híveinek egyik fontos üzenete, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális és etikai váltásra van szükség.
Ez lehetséges?
Sokan azt mondják, hogy szinte lehetetlen. Ha Joel Mokyr munkásságára építünk, akkor viszont igazolhatóvá válik, hogy a gazdaságtörténetben minden nagyobb átalakulás kulturális váltással járt, mi több, az hajtotta. Ezért sem mondhatjuk, hogy a fogyasztáscsökkentés utópia volna, mert kialakulhat az a kulturális váltásra építő szociogenezis (a civilizáció és a kultúra fejlődése – a Szerk.), amiben az már egyfajta természetesség is lehet. A magam részéről csatlakoznék a nemrégiben elhunyt Széchenyi-díjas magyar filozófus és egyetemi tanárhoz, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjához, Vajda Mihályhoz, aki úgy vélte, hogy az értékalapú etikának megvannak a maga gyökerei, csak alkalmazni kellene – mi több, Vajda odáig jutott, hogy a kanti értékalapú formális etika készen van, s mivel nem létezik ellentmondásmentes etika, ezért mindig lesz lehetőség annak változtatására. Utóbbinak persze az a feltétele, hogy a társadalmakban megmaradjon az individualitás, ami az új ötletek felbukkanásának, az új út kikövezésének katalizátora. Ebből pedig persze az is következik, hogy a nemnövekedésre alapuló jövőbeli társadalomnak liberálisnak, nyitottnak és demokratikusnak illő lennie. Csak így remélhető, hogy olyan technológiai és nem-technológiai innovációk valósulnak meg, amelyek segíthetnek a nemnövekedési átmenet során.
Ehhez jó döntéseket kell hozni egyéni és társadalmi szinten.
Életünk döntések sora. Természetesen nem mindig döntünk jól, sőt, sokszor még a szakértők is eltérően ítélik meg ugyan azon helyzeteket, így döntési hibák merülnek föl, tudományos szóval zaj keletkezik. E rendszerzaj kiszűrése és minimalizálása mindenképp előremutató. A közép-ázsiai puszták lakója, a pocok úgy védekezik például a légből támadó ragadozó madarak ellen, hogy a kilátást nehezítő túl magasra növő füvet egyszerűen lenyírja, azaz mérsékli a rendszerzajt. Lefordítva ezt a nemnövekedés témakörére, a főáramú közgazdaságtan, az exponenciális növekedés ideológiájára explicite és implicite épülő társadalomtudományi iskolák igen nagy rendszerzajt eredményeznek. Mérséklése kívánatos azzal, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy a változatosság az evolúció peremfeltétele, szóval teljes kiiktatása nem lehet szerencsés. Csak a pluralizmus, a másképp gondolkodás tudományos engedelme eredményezheti azt, hogy sikerül környezetünket “jobb belátásra” bírni a növekedésen túli lehetőségek felvillantásán és bemutatásán keresztül. A nemnövekedés ereje a mozgalmat alkotók eltökéltségében rejlik, a valós változáshoz viszont nem csak az alulról jövő kezdeményezésekre lehet és kell építeni, hanem a politika hátszelére építő felülről levezényelt rendszerformálás is létfontosságú. Attól, hogy megelégszünk a világgazdaság tortájának egy kisebb kivitelével, az extrém szegénységben élők még nem jutnak hozzá automatikusan nagyobb szeletekhez, ami jobb életkilátásukhoz azért mindenképp szükségeltetne. A nemnövekedés előmozdításában az állam szerepe ezért kulcsfontosságú marad. Idővel kiderül, hogy a növekedésen túli irányzat képes-e a megszaladt mennyiségi növekedést képviselőket leléptetni a világ tudományos és politikai sakktáblájáról, vagyis, hogy lehetséges-e hétköznapi valóságunkban „en passant”, vagy az továbbra is megmarad a sakk szerelmeseinek.

Az eredeti interjú a Ludovika.hu-n jelent meg 2024.01.29-én, elérhető: A kisebb torta dicsérete – 2. rész